Kojhelesz: Szimchá alaptankönyv

A kérdés évről évre felmerül bennem. Szukot beköszöntével újból az öröm, a tánc, a lakomák lesznek istenszolgálatunk fókuszában. Mindenki számára különleges a Jeruzsálem utcáin éjjelente táncoló tömegek energiája, a vízmerítés ünnepének feledhetetlen hangulata, a zene, a napokon át tartó vidámság és a barátokkal eltöltött idő az ünnepi sátorban. A szöveg azonban, amelyet a zsinagógában olvasunk szukot ünnepén, nem tükrözi ezt a túláradó lelkiállapotot. Ha azt mondom, Kohelet (Prédikátor könyve), két szövegrészlet mindenkinek „beugrik”: én kol chádás táchát hásámes (nincs semmi új a nap alatt – Kohelet 1:9) és hákol hevel (minden hiábavaló – Kohelet 1:2).

A kérdés egyértelmű. Szukot az öröm, a boldogság és a tánc ünnepe. Zmán szimcháténu: az igazi, mélyről jövő öröm ideje. A zsinagógában pedig ezt mondjuk: minden hiábavaló. És az is marad, mert új dolgok nem születnek már. Azt gondolhatjuk, hogy ilyen mondatokat leginkább egy depressziós embertől hallhatunk a pszichiátere előtt ülve, de nem szukot örömünnepén.

A probléma feloldását egy klasszikus, de annál erőteljesebb válasz adja meg. Hákol hevel, minden hiábavaló táchát hásámes, a nap alatt. Minden evilági, teremtett, fizikai dolog hiábavaló. De minden, ami a „nap felett” van, a nem evilági dolgok, a Tóra, a szellem világa, a spiritualitás, nem hiábavalók, és mindig van bennük újdonság.

Bármennyire is inspiráló ez a gondolat, még nem magyarázza meg a tényt, hogy szukot örömünnepén miért olvassuk a Koheletet. Sávuotkor olvassuk Rut könyvét. A kapcsolat számos: Rut és Boaz a cheszed (kegyesség) megtestesítői, Rut mint a dávidi dinasztia megalapítója, Rut a Tórát az Örökkévaló nevéért elfogadó igaz betért, Rut az aratás idején Erec Jiszráélbe alijázó zsidó. Még egyértelműbb a kapcsolat tisá beáv és a Siralmak könyve között, hiszen abban Jeremiás próféta a Templom lerombolását siratja. Purimkor Eszter könyvét olvassuk, amely azokat az eseményeket mondja el, melyekre ezen az ünnepen emlékezünk. Az Énekek énekét olvassuk peszáchkor, tudatosítva magunkban a kiválasztottságunkat.

De mi a kapcsolat szukot és a Kohelet között? Ha a Szukot fő témája a szimchá, az öröm (emlékezzünk: szukot zmán szimcháténu), akkor a Kohelet olyan dolgot kell, hogy tanítson az örömről, amilyent semelyik másik bibliai könyv sem tud. A kérdés tehát: mi a mondanivalója a Koheletnek, egy látszólag komor filozofikus műnek a szimcháról, az örömről?

A Kohelet négy helyen használja a szimchá szót:

– megtudtam, hogy nincs számára jó, csak az, hogy örüljön, és jót tegyen életében (3:12);

– és láttam, hogy nincs jobb, minthogy örüljön az ember a műveivel, mert ez az osztályrésze (3:22);

– tehát dicsértem én az örömöt, mivel nincs jó az ember számára, csak hogy egyék és igyék és örüljön (...) (8:15);

– akármilyen sok évet is él az ember, örüljön mindahányban (11:8).

Először olvasva a verseket az az érzésünk támad, hogy a Kohelet óva int minket, hogy amíg élünk és lehetőségünk van örömben eltölteni az időnket, a legbölcsebb ezt tenni, és nem adni teret a szomorúságnak vagy más negatív lelkiállapotnak. Hasonló dolgot fogalmaz meg Dávid király is a Zsoltárokban: „tanítsd meg számlálni napjainkat, mert ez vezet el a bölcsességhez” (Zsoltárok 90:12). Az életet, mondja Dávid király és a Kohelet, akármilyen furcsa is első hallásra, a halál szemszögéből kell nézni, és ez vezet el minket ahhoz, hogy életünket bölcsességben és örömben éljük, értékelve minden napunkat.

Ássunk mélyebbre. Még többet megtudhatunk a Kohelet tanításáról, ha összevetjük a szimchá szót egy hasonló értelmű kifejezéssel. Az ásré szó igen fontos és gyakori része a liturgiánknak. Jelentése: boldog. Mindennap háromszor elmondjuk az ásré josvé bétechá (boldog, aki a házadban lakozik – Zsoltárok 84:4) kezdetű imát. Szombaton pedig ezt mondjuk: josév beszéter eljon (aki lakozik a Legfelsőbb rejtekében – Zsoltárok 91:1), amit a Targum, az arámi fordítás kiegészít egy ásré szóval: dásré schinté brázá iláá (boldog, aki a Legfelsőbb rejtekében lakozik). A legelső zsoltár is így kezdődik: ásré háis (boldog az ember – Zsoltárok 1:1).

Mi a különbség az ásré és a szimchá szavak között? Ha csupán a magyar fordítást nézzük, érzünk különbséget: az ásré boldogságot jelent, a szimchá pedig örömet. Tudjuk, hogy a szavak használata nem önkényes, minden szó a Tánáchban és a szidurban is nagyon fontos jelentéssel bír, bölcsességet tanít nekünk. Figyeljünk az igékre.

Az ásré után mindhárom fenti idézetben az igék állnak, szemlélődést, elmélyülést sugallva (szó szerint: „boldog, aki a házadban ül”, „boldog, aki a Legfelsőbb árnyékában ül”, „boldog (…) a Tórádon elmélkedik éjjel és nappal”). A szimchá mellett aktív, tevőleges szavakat látunk a Koheletben: „jót tenni” (láászot), örülni a műveivel (máászáv), „enni és inni” (leechol velistot). Az ásré tehát kontemplatív, elmélyülő, elmélázó, belső boldogság. A szimchá aktív, dinamikus, energikus, kifelé áramló öröm. Az ásrét a magunkkal folytatott párbeszéd során érjük el, a szimchát másokkal együtt aktív cselekvés során.

Mindkettőre szükségünk van az Örökkévaló szolgálatához. Tudnunk kell egyedül, magunkban, számba venni az áldásainkat, mind a fizikai, mind a szellemi javakat illetően. Elmondani egy zsoltárt vagy tanulni egy misnát. Megdicsérni magunkat azért, amiben úgy érezzük, jók vagyunk, és elmondani egy imát, hogy képesek legyünk befoltozni a lyukakat életünk azon részein, amelyek még nem teljesek. Ez az ásré. A szimchá mindig társaságban nyilvánul meg. Énekelni a családdal a szombati asztal körül, táncolni a vőlegénnyel és a menyasszonnyal az esküvőn, együtt építeni a szukát a barátainkkal vagy teljes koncentrációval imádkozni minjenben. Az ásré az önmagával harmóniában lévő ember boldogsága. A szimchá pedig az ember–ember és ember–Örökkévaló közötti harmonikus kapcsolat öröme.

Fontos az irány. A nem zsidó világ azt szeretné elhitetni velünk, hogy akkor lehetünk boldogok, ha valaki vagy valami kívülről örömet szerez nekünk. A belső ásré a külső szimchá függvénye. Mi azonban azt mondjuk, hogy az irány pont fordított. A boldogság nem külső állapot, esemény vagy személy függvénye, hanem a saját választásom eredménye. Azt választom, hogy az áldásaimra koncentrálok és nem a hiányzó dolgokra. A sikereimre és nem a hibáimra. Mindenkiben a jót látom meg és nem a rosszat. Minden eseményt pozitív módon interpretálok. Örülök annak, amit megtanultam a Tórából, akármilyen kicsi is az, és imádkozom, hogy még többet tanulhassak. A teljesített micváimért hálás vagyok, és boldog, hogy holnap talán még többet tudok tenni. Ez tudatos és folyamatos döntések eredménye. A boldogságot minden pillanatban választani kell, nem függhet semmilyen külső tényezőtől.

Ásré és szimchá, ha megfelelően működnek, tökéletes istenszolgálat lesz az eredményük. Ha rendszeresen leülök magamban, és tisztázom a fontos kérdéseket, tudom, mi a feladatom, számba veszem az áldásaimat: elértem az ásré szintjét. Ha másokkal képes vagyok együtt örülni, miközben micvát teljesítünk együtt, vagy határtalan öröm fog el, miközben az Örökkévalóhoz imádkozom, elértem a szimchá szintjét. A kettő együtt az ávodá, az istenszolgálat.

Ha az egyensúly felborul, elvesztjük a fókuszt. Az elcsúszott ásré-szimchá miatt az ember máshol keresi a boldogság- és örömforrást, mint ahol valóban kellene: a pénzben, tárgyakban, a munkájában vagy akármi másban. Ilyenkor minden másnak a szolgálata lép az Örökkévaló szolgálatának helyébe.

Az egyik legjobb példát erre a koncepcióra Jeremiás könyvében találjuk. A 44. fejezetben Jeremiás konfrontálódik a júdabeliekkel, akik egy bálványnak áldoznak. Jeremiás dorgálására az a válaszuk, hogy amikor áldoznak, tapasztalatuk szerint jól megy soruk (mindig van étel, és nem szenvednek hiányt semmiben), de amikor nem áldoznak, akkor minden rosszra fordul. Következtetésük szerint, mondják Jeremiásnak, jobb ezt a tevékenységet folytatni, mint az Örökkévalót szolgálni.

Az Oholé Sém kommentár a júdabeliek válasza mögött meghúzódó spirituális elvre mutat rá. Júda nemrég hatalmas veszteséget szenvedett. A Templom megszűnt funkcionálni, az ország romokban, a népesség vagy halott, vagy elhurcoltatott, egy idegen hatalom leigázta az országot. Vajon milyen lelkiállapotban lehettek az emberek ekkor? Elképzelhetjük, hogy a legsúlyosabb depresszióban, hiszen elképzelhetetlen fájdalmakon mentek keresztül. A júdabeliek lelki megtörtsége elvette a szimchára való képességüket. Ha nincs szimchá, mondja a kommentár, nincs Istenszolgálat. Ha nincs Istenszolgálat, akkor van valami másnak a szolgálata (vessük ezt össze a Chovot háLevavot tanításával, mely azt mondja, hogy kivétel nélkül minden ember bízik valamiben, a kérdés csak az, hogy az Örökkévalóban bízunk vagy másban: a munkánkban, az iskolánkban, a gazdaságban, a főnökünkben vagy bármi másban). A júdabeli emberek válasza mögött, mondja az Oholé Sém, az a spirituális szabály áll, hogy szimchá nélkül nem tudunk kapcsolódni az Örökkévalóhoz. Örömmentes állapotban Örökkévaló-mentes lesz az életünk.

Talán ez az oka annak, hogy minden reggel mondjuk, ivdu et Hásém beszimchá báu lefánáv birnáná (szolgáljátok az Örökkévalót örömmel, járuljatok elébe ujjongással – Zsoltárok 100:2). Ez nem csak egy nagyszerű ötlet, jó tipp vagy pszichológiai tanács. Ez alapfeltétel ahhoz, hogy sikeresen tudjunk működni mint ember, mint zsidó, mint az Örökkévaló szolgája. A szimchá által tudjuk működtetni a kapcsolatunkat Istennel és más emberekkel is. Az Örökkévaló a szimchával végzett micvákat fogadja el, az emberek a szimchában lévő emberekhez vonzódnak. Az örömben végzett istenszolgálat a legnagyobb dolog. A szomorúság távolságot növel. A szimchá közelebb hoz, ember–embert és az Örökkévalót egyaránt.

Goldman Elior

Forrás: Forrás, a Lativ alapítvány időszaki kiadványa, Tisri 5777 (2016. Szeptember-Október)