Ki szisza

Hetiszakaszunkban ez áll (32:11): 

„Miért, ó Örökkévaló, gerjedjen fel haragod néped ellen?”

Érdemes tisztázni, Mózes miért fogalmazott így. Miért volt egyáltalán szükséges feltennie e kérdést? Azok után, hogy elkövették az aranyborjú bűnét – bálványimádást, amelynek súlyosságát a Tóra az összes többi bűn együttes súlyával tekinti egyenértékűnek –, méghozzá közvetlenül a Tóra átadását követően.

Nem mondhatjuk, hogy érdeklődése csupán arra irányult, amit a „Miért szóljanak az Egyiptomiak…” (2Mózes 32:12) kezdetű kérdésében is artikulált, ugyanis a „miért” kérdőszó kétszer is elhangzik, így az egymást követő felvetései minden bizonnyal két különálló kérdésre vonatkoztak. A „Miért (...) gerjedjen fel haragod” kezdetűt ezért önmagában értelmezendő kérdésnek érdemes tekintenünk.

Hasonlóképpen, miért említi Mózes, hogy az Örökkévaló „nagy erővel és erős kézzel” hozta ki őket Egyiptomból? Hiszen ez látszólag ellenük szól: elképzelhető, hogy miután a Szent nagy erővel és erős kézzel kivitte őket, ekkora bűnt kövessenek el?

Továbbá nehezen érthető Mózes bocsánatkérése is, amikor azt mondja: „Ez a nép nagy vétket követett el” (2Mózes 32:31). Azt gondolhatnánk, hogy a megbocsátás elnyerése érdekében inkább minimalizálnia kellene a bűn mértékét, mintsem felnagyítania.

Ezt követően Mózes ekképp esdekel: „Menjen csak Uram közepettünk, mert keménynyakú nép ez, de bocsáss meg bűnünkért és vétkünkért...” (2Mózes 34:9). Ezt is nehéz megértenünk. A Szent el akarta pusztítani őket makacságukért, ahogy jelezte is korábban: „Ti kemény nyakú nép vagytok; egy pillanatig, ha vonulnék közepetted, megsemmisítenélek” (2Mózes 33:5). Hogyan használhatta Mózes éppen ezt, a velük szemben megfogalmazott kifogást bocsánatkérésül, megtoldva ráadásul egy arra irányuló kívánalommal is, hogy az Örökkévaló közöttük lakozzon?

Egy másik nehézség: Mózes azon kérdését, hogy „mi által ismertessék meg, hogy kegyet találtam szemeidben, én és a Te néped” (2Mózes 33:16), Rási úgy magyarázza, hogy Mózes tulajdonképpen azt indítványozta, hogy az Isteni Jelenlét, a S’chiná ne nyugodjon többé a világ más népein, csupán Jiszroélen. Felettébb rejtélyes. Eddig nem kért ilyesmit, most viszont, a haragvás és a nagy bűn elkövetése idején éppen ezt teszi. Kérhette volna inkább, amikor Jiszroél fiai kijelentették: „Mindent, amit az Örökkévaló szólt, megteszünk és meghallgatunk” (2Mózes 24:7). Ám ehelyütt, miután „az Örökkévaló meggondolta a veszedelmet, amelyről szólt, hogy cselekszi az ő népével” (2Mózes 32:14), pusztán örülnie kellett volna és hallgatnia, ahelyett, hogy további megkülönböztető figyelmet kér.

Annak érdekében, hogy mindezt képesek legyünk megmagyarázni, kezdjük a Gemárá következő tanításával: „A Tórát csak azért adták a zsidó népnek, mert szemtelenek” (Babilóniai Talmud Béicá traktátus 25b). Rási a kijelentést így kommentálja: nehéz legyőzni a zsidó népet. A szent Máhársá ezzel kapcsolatban fontosnak érzi megjegyezni, hogy szemtelen merészségük, pimaszságuk nem fizikai erő formájában nyilvánul meg, hanem határozottságban. Abban, hogy szilárdan kitartanak az álláspontjuk mellett, és nem hátrálnak meg. Ez a jelentése a „Légy merész, mint a párduc” (Ovojsz 5:20) kifejezésnek is: maradj meg szilárdan a Tórában való hitedben, még a legapróbb részletekre vonatkozóan is. Nem számít, miféle érveket hoznak fel a meggyőződésed ellenkezőjét bizonyítandó, nem szabad engedni, I-ten ments, hanem merészen szembe kell helyezkedni a hamissággal, nem félve senkitől.

A jeruzsálemi gáontól *, hallottam egy megoldást az Ovojszban található látszólagos ellentmondásra: közvetlenül azon kijelentés után, miszerint a szemtelenek a pokolba kerülnek, a Misna fohásszal folytatódik: „Legyen az akaratod (…) és legyen részünk a Tórádból”. Ahogy a Chovojsz HáLevavojsz magyarázza, minden tulajdonság, amelyet a Szent teremtett, szükséges az istenszolgálathoz. Például a büszkeség képes felemelni az embert I-ten útján; hasonlóképpen a merészség is, ahogy a Bölcseink mondták: „Légy merész, mint a párduc”. Azonban a gonosz hajlam igyekszik rávenni az embert arra, hogy visszaéljen ezekkel a tulajdonságokkal; amikor a merészséggel, szemtelenséggel visszaélnek, az arcátlansággá válik, és erről mondják azt, hogy a szemtelenek a pokolba kerülnek. Ezért fohászkodunk, hogy a merészség számunkra kimért porciója a maga teljességében a Tóra szolgálatába állhasson.

Mindez érthető, hiszen a Tóra megőrzéséhez komoly merészségre is szükség van. A gonosz hajlam számtalan érvet képes felsorakoztatni, és vannak olyan hittagadók és eretnekek, akik folyton hibákat keresnek, hogy elutasíthassák a szent Tórát. Sok dolog van a világon, ami könnyen alááshatja a hitet; ahogy a Bölcseink hangsúlyozták, aki tévedni akar, tud is tévedni. Kellő pimaszsággal azonban cáfolni tudjuk a hamisságot, egyúttal megerősíthetjük a Tóra és a hit alapjait.

Ez a tulajdonság nem található meg hasonló formában a népek között, csak Jiszroélben. Ha ma az egyik irányt fogadtatják el velük, holnap pedig a másikat, pillanatok alatt változtatni fognak. Jiszroél azonban szilárdan áll, és nem ingadozik. Tudjuk, hogy Jiszroél mennyi szenvedést viselt el a Tóráért és a hitért, fiai inkább életüket adták, mintsem, akár csak egy hajszálnyira eltértek volna atyáik útjától. A népek között nincs ehhez hasonló. Ennek megfelelően a Tóra csak olyanok között maradhatott fenn, akik a kellő szilárdsággal rendelkeznek, és ezt a hit megerősítésére használják.

Szilárdan állnak ellen a vallás belső rombolóinak is, akik úgy vezetnek be újításokat, mintha csak megtisztelnék velük a Tórát és Jiszroélt. Mindeközben a zsidó szokások elhagyását prédikálják a felemelkedés ígéretével, és ezzel sok áldozatot szednek. Jiszroél többsége azonban figyelemre méltó bátorsággal teljesíti a maximát: „láttam a hűtleneket, és harcoltam ellenük” (vö. Zsoltárok 119:158), nem hagyva magát félrevezetni a bűnösök által, akik „kellemes utat” mutatnak, amely látszólag felemeli Jiszroélt, ám valójában lealjasítja, ahogyan azt látjuk is.

Így tehát helyénvaló, hogy a Tórát Jiszroélnek adták, ugyanis ők merészek a népek között; ezért van remény arra, hogy az valamennyi nemzedékben és helyen képes fennmaradni.

E szavakkal a versek jelentése megvilágosodik. Mielőtt a Szent kijelentette, hogy elpusztítja Jiszroélt, kiemelte: „íme, kemény nyakú nép ez” (2Mózes 32:9), ami azt jelenti, hogy a sok csoda ellenére, amelynek tanúi voltak, nem hagyták el teljesen korábbi bálványimádó gondolkodásmódjukat. Makacsságuk miatt kevés remény volt arra, hogy elfogadják az új hitet. Ezért azt mondta: „Most hagyj engem, hogy felgerjedjen haragom ellenük és elpusztítsam őket” (2Mózes 32:10).

Mózes így válaszolt: mindazonáltal láttuk, hogy önként hagyták el Egyiptomot, ahogy meg van írva: „A nép pedig hitt (...) meghajoltak és leborultak” (2Mózes 4:31). Ily módon, makacsságuk ellenére, elfogadták a hitet. Ez a nagy dicsőségük. Ezért mondta Mózes: „Miért (...) gerjedjen fel haragod?” Nagy erővel és erős kézzel mutattad meg Magad – annak érdekében, hogy olyasvalamit adj nekik, ami idegen a megértésüktől – végül mégis elfogadták, és Te kivitted őket onnan. Ez bizonyítja, hogy elfordultak korábbi hiteiktől. „És az Örökkévaló meggondolta a veszedelmet”, méghozzá azon nyomban.

Mózes ezután bölcsen így folytatta: most, hogy makacsságuk nyilvánvalóvá vált, azt fel lehet használni az emelkedésükre. Ezért mondta tehát: „Ez a nép nagy vétket követett el”. Valóban nagy vétek volt ez, ezért ennek szükségképpen a korábbi, egyiptomi tévelygésük maradványaiból kellett származnia; egy ilyen nagy bűn nem keletkezik hirtelen. Ha makacsságuk ennyire erős, mennyire értékesek lesznek akkor, amikor teljesen megtisztultak a hamis hiedelmeiktől, és hitük oly szilárd lesz, mint egy mozdíthatatlan karó. Soha nem fogják elhagyni. Egy ilyen nép páratlan.

Ezért Mózes nemcsak bocsánatot kért, hanem megkülönböztetést is: „mi által ismertessék meg, hogy kegyet találtam szemeidben, én és a Te néped”, hogy az Isteni Jelenlét egyedül Jiszroélen nyugodjon – mert éppen a borjú bűnéből látszik, hogy nincs olyan nép, amely erre alkalmasabb lenne nála. „Menjen csak Uram közepettünk, mert keménynyakú nép ez” – mondta, ugyanis éppen ez a tulajdonság biztosítja, hogy az Isteni Jelenlét egyedülálló módon őket illesse meg. Adja az Örökkévaló, hogy Jelenléte rajtunk nyugodjon! Ámen.

A fenti gondolat a gáon Jojszef Frankfurter rabbi, a Tab városában működött jesiva egykori vezetője Tórához írt magyarázatait tartalmazó Ritéi Brojszim (רהיטי ברותים) című kötetben jelent meg, amelyet először 1938-ban Miskolcon adtak ki, majd a háború után Brooklynban nyomtattak újra, neves rabbinikus tekintélyek jóváhagyásával.

Vegyük komolyan ezeket a szavakat: legyünk makacs és bátor nép, amikor az Örökkévaló dicsőségéről, a szent Tóra tanulmányozásáról és betartásáról van szó, és álljunk ki szilárdan azok ellen, akik megsértik annak határait!

—-

* A vitában idézett „jeruzsálemi gáon” szinte bizonyosan Jojszef Cvi Dusinszky, korábban Galanta és Huszt rabbija, később a jeruzsálemi és a Szentföld egészén élő haredi közösség vezető rabbinikus tekintélye.