Zsidó szabadság

Minden nap elmondjuk az áldást: „aki nem tett engem szolgává”. Minden évben megünnepeljük Peszách ünnepét – az egyiptomi kivonulás emlékére, a szolgaságból a szabadságba. És nap mint nap számos micva emlékeztet bennünket az egyiptomi kivonulásra, arra a napra, amikor szabadokká lettünk.

Ez felveti a kérdést: valóban szabadok vagyunk? És egyáltalán – mit jelent az, hogy „szabad ember”?

A Tóra azt mondja (Vájikrá 25:42): „Mert az én szolgáim ők, akiket kihoztam Egyiptom földjéről”, és ismét (uo. 55): „Mert az enyémek Izrael fiai, szolgáim ők, akiket kihoztam Egyiptom földjéről”. Sok helyen nevez minket a Tánách az Örökkévaló szolgáinak. Bölcseink tanítják (Kidusin 22a): „Az a fül, amely a Szináj-hegynél hallotta: ‘Mert Izrael fiai az én szolgáim’, és mégis urat szerzett magának – azt át kell szúrni”, és még: „Az én szolgáim – és nem szolgák szolgái.” A Zsoltárokban is ezt olvassuk (123): „Mint a szolgák szeme uraik kezére… úgy tekintenek szemeink az Örökkévalóra.” Mózest is többször nevezi a Tóra Isten szolgájának: „hittek az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában”, „hogyan nem féltetek beszélni szolgám, Mózes ellen?”, „Mózes, az én szolgám”. Az imában is mondjuk: „Én a Szent, áldott legyen Ő, szolgája vagyok.”

Tehát akkor szolgák vagyunk – vagy szabadok?

A válasz egyszerű, mégis megrázó: szolgák vagyunk. Igen – szolgák. Csakhogy van egyetlen igazi szabadságunk: megválasztani, kinek a szolgái akarunk lenni.

Az ember soha nem teljesen szabad; mindig valaminek a rabja. Vannak, akik a vágyaik rabjai – oda mennek, amerre az ösztön hajtja őket. Vannak, akik a szemük rabjai – nem tudják megállni, hogy ne nézzenek oda, ahová nem kellene. Vannak, akik az evés rabjai – nincs bennük határ. Mások a jellemhibáik rabjai – harag, gőg, irigység uralja őket. Vannak, akik a társadalom rabjai – a divat, a „mit mondanak majd mások” irányítja őket. Mások ideológiák rabjai – minden új irányzattal együtt változtatják a véleményüket. És vannak, akik a média és a kor szellemének rabjai. Ők nem választanak – sodródnak. Ahogy Jehuda Halevi mondta: „Az idő szolgái a szolgák szolgái, csak az Örökkévaló szolgája igazán szabad.”

Itt tárul fel a lényeg: nincs szabadság teher nélkül. A kérdés nem az, hogy valaki szolgál-e – hanem az, hogy kit szolgál. A fáraó szolgálata külső, kényszerítő erőhöz köt, amely elszakítja az embert önmagától; míg az Örökkévaló szolgálata az igazsághoz, a célhoz és a lényeghez kapcsolja. Ezért – és csak ezért – nevezzük ezt szabadságnak. Bölcseink azt is mondták: „A szolga szereti a korlátlan életet” („avda behéfkéra nichá lé”, Gittin 13a; lásd még Ketubot 11a). Elsőre ez ellentmondásnak tűnik – szolga, és mégis a szabadosságot kedveli? Valójában ez nem ellentmondás, hanem leleplezés: ez nem valódi felelősségvállalás, hanem menekülés az igazi belső kötelezettség elől. Ezért érzi jól magát ott, ahol nincs valódi elvárás. Az ilyen „szolgaság” nem az igazság szolgálata, hanem a belső szabadság hiányának jele.

Ezt a jelenséget a mindennapokban is látjuk. Sokszor az ember inkább marad alkalmazott, egy biztos és kiszámítható keretek között, még akkor is, ha lenne lehetősége előrelépni, önállóvá válni és többet keresni. Ennek sok oka van, de ezek között ott van az is, hogy van egyfajta kényelem abban, ha valaki más határozza meg a kereteket, és nem kell teljes felelősséget vállalni. A megszokott biztonságot ad, míg az ismeretlen – még ha nagyobb lehetőségeket is rejt – félelmet kelt. Ugyanígy vannak, akik azt mondják: „van rabbim”, de ez nem mindig valódi alávetettség, hanem sokszor menekülés a személyes felelősség elől; és ennek jele, hogy amikor a rabbi szavai nem egyeznek a saját kívánságukkal, egyszerűen figyelmen kívül hagyják azokat. Látható tehát, hogy az ember nem mindig a szolgaság elől menekül – néha éppen azt keresi, mert kényelmesebb, mint a belső felelősség.

Bölcseink mondták: „Csak az szabad, aki Tórával foglalkozik.” A Tórával való foglalkozás nem csupán tanulást jelent, hanem olyan tanulást, amely hat az emberre, formálja az útját és önuralmat ad neki – „Nagy a tanulás, mert cselekedethez vezet” (Kidusin 40b). Aki nem uralja önmagát, az nem szabad; aki viszont képes legyőzni ösztöneit és a Tóra szerint élni, az valóban szabad. Ezzel szemben mondták: „A halottak között szabad az ember” – mert amikor meghal, megszabadul a micváktól (Sábát 30a). Vagyis az a „szabadság”, amely mentes a parancsolatoktól, csak a halálhoz tartozik – nem az élethez.

Egyiptomban szolgák voltunk választás nélkül; a kivonuláskor megkaptuk a választás lehetőségét. Nem azt, hogy szolgák legyünk-e – hanem azt, hogy kit szolgálunk. Ez a jelentése annak, hogy: „Az én szolgáim – és nem szolgák szolgái.” Ez a valódi szabadság: nem alárendelődni semmilyen idegen erőnek, csak az Örökkévalónak.

Izrael népének történetében is látható ez. A zsidó nép mindig tudta, hogy az Örökkévalóhoz és a Tórához való ragaszkodás határozza meg őt. Az utóbbi évszázadokban azonban különböző mozgalmak jelentek meg, amelyek a „szabadság” nevében le akarták vetni a Tóra igáját – a felvilágosodás, a reformmozgalmak és más irányzatok, amelyek az egyenlőséget és az asszimilációt hirdették. Néhány generáció alatt ezek az utak beolvadáshoz vezettek, és nem oldották meg a zsidógyűlölet problémáját. Sőt, ahogy sok nagy tanító írja, minél inkább próbál a zsidó hasonlóvá válni a környezetéhez, annál inkább erősödik az ellenszenv – részben spirituális okokból, részben pedig azért, mert a társadalmi terekben versenyhelyzet alakul ki.

Később egy másik irányzat is megjelent, amely ugyanebből az alapfeltevésből indult ki, de más úton: ez is szabadságot akart, ez is a népek közé akart tartozni – csak éppen nemzeti formában, a jelszóval: „szabad nép a saját földjén”. Ennek következményei: sokak eltávolodása a Tórától, folyamatos konfliktushelyzet, és számos testi-lelki veszély.

A zsidó nép igazi szabadsága egyetlen dolog: az Örökkévaló akaratának követése. A Tóra és a micvák az életünk, az örömünk – és a valódi szabadságunk. Amikor pedig eljön a Messiás, elérjük a teljes szabadságot is – a rossz ösztöntől és a külső elnyomástól való megszabadulást. Ahogy Maimonidész írja: „A bölcsek és próféták nem azért vágytak a messiási korra… hanem azért, hogy szabadon foglalkozhassanak a Tórával és bölcsességével, minden akadály nélkül, hogy elnyerjék az eljövendő világ életét” (Hilchosz Melachim 12:4).

Legyen az Örökkévaló akarata, hogy hamarosan elérjük az igazi szabadságot.

TJH