Besálách - Chászám Szajfer

Hetiszakaszunkban ez áll (13:18): „És felfegyverkezve mentek fel Jiszroél fiai Egyiptom országából”.

Alább olvashatók mesterünk, Mojse Szajfer rabbi, a szent Chászám Szajfer szavai, akit az egész zsidó nép lelki vezetőjeként mindenki kiemelkedő tiszteletben részesített, különösen a magyarországi zsidóság, amelynek tórai életét ő alakította, és amelynek érdekében kompromisszumok nélküli harcot vívott mindazok ellen, akik a judaizmust meg akarták semmisíteni.

Körültekintő és komoly elmélkedés szükséges ahhoz, hogy megértsük, milyen céllal ment fel Jiszroél fegyveresen Egyiptomból, és miért tartja szükségesnek a Tóra, hogy erről tájékoztasson minket. Végül is látjuk, hogy amikor az egyiptomiak üldözték őket, Jiszroél fiai nem emelték fel kezeiket ellenük, annak ellenére, hogy az egyiptomiak nyilakkal és kövekkel támadtak rájuk, ahogy Rási tudatja velünk *. Jiszroél azonban veszteg maradt, csak I-tenhez kiáltott – „kiáltottak Jiszroél fiai az Örökkévalóhoz” (2Mózes 14:10). A Teremtő ekkor hatalmas kezével segített nekik, a győzelmet nem karddal vagy lándzsával vívták ki. Miért voltak akkor egyáltalán felfegyverkezve?

Szerény véleményem szerint – mondja a szent Chászám Szojfer – Jiszroél valójában félelmetes harcosokból állt, akik teljes mértékben képesek voltak arra, hogy háborút vívjanak. Hatszázezer húszéves és annál idősebb férfi volt ott, a tizennyolc és tizenkilenc évesekről nem is beszélve – rendkívül nagy tömeg –, és mindannyian teljesen fel voltak fegyverkezve. Ráadásul Jiszroél hadseregének két legfőbb parancsnoka, Mózes és Áron vezette őket. Kétségtelen, ha úgy döntöttek volna, hogy csatába bocsátkoznak az egyiptomiakkal, győztesen kerültek volna ki az ütközetből. Ez azonban nagy vérontással és hatalmas, szemtől szemben vívott háborúval járt volna. Valóban, a fáraó kezdettől fogva pontosan ettől tartott, amikor azt mondta: „mert lesz, ha háború támadna, ő is csatlakoznék ellenségeinkhez” (2Mózes 1:10).

Csakhogy a zsidók, kifinomult morális karakterük lévén – és a Mindenható akaratával összhangban – nem emelték fel kezeiket Egyiptom ellen, amely korábban menedéket nyújtott számukra a szükség idején, az éhínség éveiben. Annak ellenére, hogy az egyiptomiak később kemény munkára kényszerítve, rabszolgává tették őket, a zsidók nem viszonozták hálátlansággal mindezt, és nem emeltek fegyvert ellenük.

Mindebből erkölcsi tanulságot kell levonnunk: arra figyelmeztet, milyen óvatosnak kell lennünk azon nemzetek és vezetőik becsületével kapcsolatban, melyek védelme alatt élünk, és különféle jótéteményeket biztosítanak számunkra, illetve arra, hogy kötelesek vagyunk mindenkor a békéjüket és jólétüket keresni. Hiszen látjuk, hogy még az egyiptomiak ellen sem emelte fel Jiszroél a kezét, inkább alávetették magukat a szenvedésnek és a megaláztatásnak. Egyetlen válaszuk az volt, hogy I-tenhez kiáltottak, aki úgy mentette meg őket, hogy Jiszroél népe egyetlen csepp vért sem kényszerült kiontani.

Ám nehogy valaki tévedésbe essen és arra a következtetésre jusson, hogy Jiszroél gyenge és tehetetlen volt, illetve támogatás és menekülési lehetőség nélkül csapdába esett, vagy hogy a Teremtő csak azért mentette meg őket, mert mindenkinek válaszol, aki szorongatása miatt Hozzá kiált, és Jiszroélben nincs semmi, ami különösen jelentős lenne! A Tóra ezért hangsúlyozza, hogy Jiszroél fegyveresen távozott Egyiptom földjéről, és rendelkezett annak a képességével, hogy szembeszálljon ellenségeivel. Ennek ellenére, ők maguk döntöttek úgy, hogy nem ragadnak fegyvert. A Mindenható teljesítette akaratukat, és háború nélkül szabadította meg őket. Legalábbis így tűnik számomra.

Hasonlóképpen történik majd, I-ten akaratából, a jövőben is a Messiással, akinek mihamarabbi eljövetelét várjuk, még a napjainkban, ámen! Mert bár magasztos lesz és igen magasra emelkedik (Ézsaiás 52:13), és az Úr megáldja, amije van és gyönyörködik keze munkáiban, ** mindazonáltal, mivel tökéletes ember lesz, aki békét keres a világ számára, az Örökkévaló oly módon fog rajta keresztül cselekedni, hogy „ajkának leheletével megöli a bűnöst” (Ézsaiás 11:4). Nem fizikai pusztítás útján tehát, hanem a gonoszságának megsemmisítésével és a romlott gondolatainak eltávolításával. Ezáltal mindenki el fogja ismerni őt, dicsérik, és békét kötnek vele, amint az Ézsaiás könyvében világosan szerepel.

Itt ér véget a szent Chászám Szojfer gondolatmenete.

Szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy Jiszroél még felfegyverkezve, ereje teljében és igazolható módon sem volt hajlandó vért ontani. Megváltását kizárólag az Égre bízta. Még akkor sem harcolt, amikor minden joga meglett volna hozzá.

Milyen torz tehát azoknak a hitetleneknek az útja, akik elutasították a száműzetés rendeletét és megsértették a Három Esküt – arra törekedve, hogy „megoldják” a zsidó nép sorsát azáltal, hogy emberi erőfeszítéssel és politikai intrikákkal politikai egységet kovácsolnak számukra, a Tóra ellenében!

A katasztrofális spirituális pusztításon túl – a zsidó lelkek elszakításán az Örökkévalóba és a szent Tórába vetett hittől – mindez már a kezdetektől fogva, és sajnos a mai napig mérhetetlen vérontást okozott.

A Tóra arra tanít, hogy Jiszroél megváltása nem erővel vagy emberi kezdeményezéssel következik el, hanem megtéréssel, a tóratanulás és a parancsolatok betartásának megerősítésével, valamint az egyedül I-tenbe vetett bizalommal. Egyetlen út, amely a megtérést erőszakkal helyettesíti, sem hozhat megváltást – csupán késlelteti azt, mégpedig szörnyű áron, a lelkekre és az emberi életekre nézve egyaránt.

Ne felejtsük el a Rámbám szavait (Misné Tora, A megtérés törvényei 7:5): „Jiszroél megváltása a megtéréstől függ”.

„Nem hatalommal, és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zakariás 4:6). Reméljük, hogy hamarosan megérdemeljük, hogy láthassuk az igazi Megváltást, még a napjainkban, ámen!

———

* „És az egyiptomiak nyilakat és köveket lőttek ki” (Rási Mózes második könyve 19:4-hez).

** Mózes ötödik könyve 33:11.