A Sábosz-Suvó szokásos droséje helyett

Kedves testvéreinknek, Jiszroél fiainak, a budapesti túlélőknek – az Örökkévaló őrizze meg mindannyiukat és adjon nekik életet!

Minden zsidó közösségben bevett szokás, hogy a rabbi drosót (szentbeszédet) tart a Sábász-Suvón. Városunkban, Budapesten nincs olyan rabbi, aki a Chászám Szojfer המרא דאתרא nyomdokaiba lépve drosót tartana, és e sorok írója sem rabbi. Mindazonáltal lehetetlen teljesen betöltetlenül hagyni ezt az alkalmat, ezért legalább a következő sorokkal igyekezzünk tisztelegni e zsidó hagyomány előtt!

A beszédet szokás egy nehéz problémára vonatkozó kérdéssel kezdeni, ezért mi is így fogunk tenni.

A Sulchán Áruch Jom Kipur törvényeiről szóló részében (Orách Cháim 607:6) a Remó idézi a Rámbám szavait:

„Jom Kipur csak azoknak nyújt engesztelést, akik megtérést gyakorolnak és hisznek az engesztelésében. Ám aki ezt elutasítja, és szívében így gondolkodik: »Ugyan, mi haszna számomra ennek a Jom Kipurnak?« – annak nem nyújt engesztelést.”

Tudjuk, hogy a Sulchán Áruch nem olyan, mint a Tóra egy verse, ahol minden egyes betűt alaposan elemezni kell az új törvények megismerése érdekében. Ugyanakkor mégis hisszük, hogy még a Sulchán Áruchban sincs egyetlen felesleges szó sem. Ezzel összefüggésben újra és újra azzal találkozunk, hogy a háláchikus tekintélyek felteszik a kérdést: miért írtak le egy adott szót? Márpedig, ha ez így van, akkor miért szerepel a fenti kérdésben az „ennek” szó (*„ennek a Jom Kipurnak”*)? Mi hiányzott volna, ha egyszerűen csak azt írják: „és szívében így gondolkodik: »Ugyan, mit haszna számomra Jom Kipurnak?« – annak nem nyújt engesztelést”? Mit ad hozzá a szöveghez az „ennek” szó?

I-ten segítségével később visszatérünk erre a kérdésre. Ám először, ahogyan minden héten szoktuk, bemutatunk egy, a hetiszakaszhoz kapcsolódó gondolatot Magyarország valamely nagy rabbijától. Ezúttal az áldott emlékű Jehudó Grünwald rabbitól, Bonyhád, Nagysurány és további közösségek főrabbijától idézünk, aki az élete végén Szatmárnémeti főrabbija volt (elhunyt 5680/1920-ban). Az eszmefuttatás a Sévet MiJehudó שבט מיהודה című könyvében jelent meg, ehelyütt a könnyebb érthetőség érdekében a szükséges minimális változtatásokat eszközölve közöljük.

---

A rabbi a Sábász-Suvó háftorójának verseihez szól, Jóel könyvéből (2:16–17): 

„Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is! (...) A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úrnak szolgái! Így szóljanak: Szánd meg, Örökkévaló, a népedet (...)”

Kifejti, hogy a papok (kojhánim), akik a zsidó nemzet hűséges pásztorait szimbolizálják, azokat, akik igazán szeretik Jiszroélt (hiszen a kojhén a lelki vezetőt szimbolizálja, amint azt a prófétai könyvben is olvassuk [Malakiás 2:7]: „Mert a pap ajkai őrzik meg a tudást, és tanítást várnak szájából”). Nem imádkozhatnak a népért, nem kérhetik: „Szánd meg Örökkévaló, a népedet”, abban a reményben, hogy imájuk meghallgatásra talál, hacsak előbb nem tesznek lépéseket a nép szellemi állapotának emelésére, különösen bizonyos területeken.

Ezzel a megközelítéssel a versek tündöklően világossá válnak:

„Gyűjtsétek össze a népet” – még ha a közösség jelenleg alacsony szellemi szinten áll is, és ezért egyelőre nem érdemli meg, hogy „népemnek” (*ámi*) nevezzék, hanem csupán általánosságban „népnek” (*ám*), nektek, papoknak, és hasonlóképp a vezetőknek, még így is meg kell tennetek a magatok részét.

„Tartsatok szent gyűlést” – kényszerítsétek a közösséget a szentségre azon kérdésekben, amelyek betartása a hatáskörötökbe tartozik. Elsősorban és legfőképp javítsátok ki és fejlesszétek a mikvéket, amelyektől a zsidó közösség alapvető szentsége függ. Gondoskodjatok arról, hogy a mikve tiszta, megfelelő és méltóságteljes legyen! (Grünwald rabbi könyvében hozzáteszi: „És I-ten segítségével hosszasan beszéltem e kérdés erkölcsi fontosságáról”)

„Gyűjtsétek össze a véneket” – a zákén (vén) olyan személyt jelöl, aki bölcsességre tett szert. Ez azt jelenti, hogy erőfeszítéseket kell tennetek a tóratanulás népszerűsítésére és elterjesztésére a tömegek körében.

„Gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is” – nem csupán a „gyermekeket”, hanem a „csecsemőket” is, akikre vonatkozóan Rási megjegyzi, hogy szimbolikusan Mózesre és Áronra, valamint a Törvény két táblájára utalnak. Ez azt jelenti, hogy felügyelnetek kell a fiatal iskolás, azaz chéderben tanuló gyermekek (*tinojkojsz sel béisz rábon*) oktatását, és ha kell korrekcióját, biztosítva, hogy tanulhassanak és fejlődni tudjanak a Tórában.

Ha így tesztek, az nagy lelki érdemet és erőt fog eredményezni. Csak ezután válik érvényessé, hogy a „templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úrnak szolgái! Így szóljanak: Szánd meg, Örökkévaló, a népedet”. Ugyanis miután az említett létfontosságú területeket kijavították, Jiszroélt már nem csupán „népnek” nevezik, hanem „a Te népednek”, vagyis az Örökkévaló saját népének. Ekkor a papok és a vezetők imái biztosan nem maradnak megválaszolatlanul, az Örökkévaló segítségével, aki emlékszik az ősatyák jóságára, a közösség, a nyilvános tóratanulás és a hagyományos iskolákba járó gyerekek érdemeire. 

Itt érnek véget a Ráv szent szavai, melyek a Sábász-Suvón elmondott droséjében hangoztak el, hangsúlyozva azon mindekor ránk háruló, és a legkülönbözőbb körülmények között is teljesíteni szükséges kötelességeket, hogy gondoskodjunk megfelelő és méltóságteljes mikvékről, rendszeres és nyilvános tóratanulásokról, valamint hiteles tóraoktatásról gyermekeink számára.

---

Szent szavait követően térjünk át saját helyzetünkre.

A második világháború évei alatt bekövetkezett szörnyű pusztítás során az Örökkévaló mégis megkímélte a nemzedék kiemelkedő alakjainak egy részét. Közöttük volt Jojél Teitelbaum rabbi (a szatmári rebbe) és Cháim Micháél Dojv Weissmandel rabbi. Mindketten Amerikába érkeztek, és (természetesen másokkal együtt) a semmiből építették újjá a zsidóságot. Fontos idéznünk két megállapításukat, amelyekben elmagyarázzák a korábban az Egyesült Államokba érkezettek körében bekövetkezett hanyatlás okát, valamint azt, hogy megítélésük szerint mit szükséges kijavítani és mitől kell óvni magunkat, hogy ne essünk újra ugyanazon csapdákba:

Jojél rabbi ekként fogalmazott: Voltak, akik azért jöttek Amerikába, hogy felépítsék a jiddiskájtot, mégis arra összpontosítottak, hogy segítsék és megerősítsék azokat, akik már Amerikában voltak, és szellemi támaszra szorultak. Mivel túlságosan elmerültek a szélesebb nyilvánosság körében, hogy annak tagjait igyekezzenek valamelyest felemelni, végül maguk is leadtak saját lelki szintjükből, és kompromisszumokat kötöttek. Még ha jó szándék is vezérelte őket, és talán valóban sikerült felemelniük egy maroknyi embert, végül mégis veszítettek, hiszen alacsonyabb szintre süllyedtek, és kompromisszumot kötöttek a saját jiddiskájtjukkal kapcsolatban. Végül tehát egyik cél sem valósult meg. (Ahogy a mondás tartja: Tudod, hogyan kezdődik a kompromisszumkötések sora, de soha nem tudhatod, hol ér véget.)

Cháim Micháél Dojv rabbi kijelentése szerint: A probléma az volt, hogy az Amerikába érkező zsidók jelentős erőfeszítéseket fektettek a zsidó ügyekbe, de nem a chinuchba (nevelés). Ennek következtében az utánuk következő nemzedékekből semmi sem maradt meg. Chinuch nélkül nincs jövő; és hiteles zsidó nevelés hiányában nem létezhet zsidó nép sem.

Az iméntiekhez kapcsolódóan, a mikve a zsidó élet folytonosságának alapja. Voltak helyek – az Egyesült Államokban és másutt is –, ahol csodálatos zsinagógákat építettek és temetőket létesítettek, mikvét azonban nem hívtak életre. Ez keserű és tragikus hibának bizonyult. Imádkozni lehet minjánnal egy magánlakásban is, ahol van egy Széfer Tóra. Ami a temetőt illeti – az Örökkévaló óvjon meg minket attól, hogy szükségünk legyen rá, mégis, ha eljön az idő, mindig kínálkozik megoldás. Csakhogy mikve nélkül egyszerűen nincs folytatása a zsidó életnek.

---

Kedves testvéreim, budapesti túlélők, akik vágyakoznak és sóvárognak arra, hogy az Örökkévaló és az Ő Szináj-hegyen átadott Tórája útján járjanak!

Azok a zsidók, akik eredetileg Amerikába mentek, egy meg nem művelt pusztaságba érkeztek. Remegtek a lelkükért, miközben azon töprengtek, hogyan tudnának továbbra is vallásosak maradni. Azt mesélik, egy Európában élő cádik azt álmodta, hogy Amerikában van, és mivel az Újvilágba való utazás hatalmas, a lelkeket fenyegető veszélynek számított, tá’ánisz chálojmot (a rossz álom hatásainak elhárítására irányuló böjtöt) tartott. Voltak olyan szülők is, akik sivót-t (hagyományos, hétnapos gyászidőszakot az elhunytért) tartottak azokért a gyermekeikért, akik Amerikába költöztek, tudván, hogy azok elszakadnak majd a jiddiskájttól, I-ten ments.

Számunkra, Magyarországon, a valóság nem ilyen. Rendelkezünk egy teljes, tiszta és szent hagyománnyal (*meszojró*), amelyet közvetlenül a Chászám Szojfertől, fiaitól és tanítványaitól örököltük, és amely egészen mesterünkig, Mózesig vezethető vissza, aki a Szináj-hegyen kapta azt. Ők voltak az Ég szent szeráfjai, akik Tórájukkal, bölcsességükkel és szentségükkel bevilágították az egész mindenséget.

Igaz, hogy a nehéz idők, a háborúk, a forradalmak és a közelmúltban a magukat „haszidoknak” nevezők által elkövetett üldözések miatt (...) a hajdani számosak közül mára kevesen maradtunk. De itt vagyunk, ahogyan az Örökkévaló elrendelte számunkra, és ránk hárul a kötelesség – egy olyan feladat, amely elől nem menekülhetünk és nem is szabad menekülnünk –, hogy a Tóra létezését a maga érintetlen tisztaságában továbbadjuk, magunk és utódaink számára.

Mint már említettük, a zsidóság két dologban nem engedhet. Ezek a mikve és a chinuch.

De hát nincs mikve Budapesten? Látszólag van. Viszont ez a mikve az ortodoxiával ellenséges erők ellenőrzése alatt áll, olyan erők által kontrollálva, amelyek nem hűségesek a Chászám Szojfer útjához (amely Jiszroél egész közössége, és különösen a magyar zsidóság számára az igaz út).

Ezenkívül súlyos háláchikus kérdéseket vetett fel ezzel a mikvével kapcsolatban Árje Mordechái Rabinowitz rabbi (az ortodox közösség főrabbija, akit a fent említett „haszid” antiszemiták kegyetlenül üldöztek). Bár egyesek így, mások úgy érvelnek, egyetlen épeszű ember sem enne meg egy ételt, ha valaki figyelmeztetné, halálos méreg van benne, még akkor sem, ha mások azt állítanák, nincs semmiféle baj. Mindenki a legbiztonságosabb utat választja, és nem kockáztatná az életét egy kétség miatt. Ha ez igaz a test működésének megőrzésére vonatkozóan, mennyivel inkább igaz a lelki egészségre – különösen egy olyan szent dolog esetében, mint a mikve, melytől nemzedékeink egész jövője függ!

Ezért! A magyarországi zsidóknak, akik szinte mindannyian itt, Budapesten élnek, szükségük van egy megfelelő mikvére. Egy mikvére, amelyet a Tóra magyarországi óriásai által lefektetett szabályok szerint építenek, az ő útjaiakat követő rabbik irányítása alatt, és a valódi tórai értékekhez hű személyek felügyelete mellett működik – nem pedig egy nagyon specifikus csoport ellenőrzésével, amelynek tettei világszerte hírhedté váltak. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen mikvét csendes, méltóságteljes helyen szükséges létrehozni, ellentétben a jelenlegi helyzettel.

---

Az ennél is sürgetőbb kérdés a chinuch!

Mikve miatt még csak-csak el lehet utazni máshová – ahogyan a budapesti istenfélő zsidók valóban teszik, legalábbis amióta felmerültek a kérdések a helyi mikve kóser voltát és az ortodoxiával szemben álló erők általi átvételét illetően. Ám ami a chinuchot illeti: ha nincs autentikus zsidó nevelés, nincs folytonosság!

Jelenleg Budapesten nincs olyan hiteles, a Tórán alapuló nevelés Jiszroél szává (őseink szent hagyománya) nyomán, amely mentes lenne a különféle hamis szektákhoz fűződő kapcsolatoktól. Ezek a csoportok, amint azt elborzadva tapasztaltuk, nemcsak hitbeli kérdéseket tekintve (*béin odom láMokojm*) romlottak, hanem az emberek közötti viselkedés terén (*béin odom lechávéjroj*) is jelentősen beszennyeződtek – hazugságban, lopásban, kegyetlenségben és gonoszságban merítkeztek meg.

Eltekintve az alacsony oktatási szinttől (ami önmagában is probléma), nem számítva a tananyagot, és figyelmen kívül hagyva a közvetlen és közvetett prédikálást is, amely arra buzdít, hogy higgyünk egy olyan megkérdőjelezhető személyben, aki azt állította magáról, hogy ő a Messiás (jóllehet a saját szemünkkel látjuk az útjának követéséből származó katasztrofális következményeket), felmerül egy éles kérdés: tényleg azt akarjuk, hogy gyermekeink ilyen romlott személyek hatása alá kerüljenek? Nőhet-e valaha is egészséges gyümölcs rothadt gyökérből?

Teljesen tisztában vagyunk az itteni helyzettel. Sokan úgy érzik, hogy ők valójában ánuszim, a körülmények kényszerítő hatása alatt állnak. Számosan úgy vélik, nem tudják fenntartani a jiddiskájtot, vagy gyermekeiknek bármilyen formában zsidó nevelést biztosítani anélkül, hogy ezekre a csoportokra támaszkodnának. (A következő pontra nem fogunk kitérni, de érdemes megemlíteni: vannak olyanok is, akik anyagi csapdába kerültek, mivel nagyon nehéz olyan munkát találni, amely lehetővé teszi például a Sábosz megtartását anélkül, hogy a neológokra vagy a Chabadra kellene támaszkodni – az ortodoxiát elvették tőlünk, és jelenleg nem számolhatunk vele).

Viszont most, a személyes számvetés (*chesbojn hánefes*) időszakában, itt az ideje megállni és elgondolkodni: tényleg ánuszim akarunk maradni? Ez az Örökkévaló akarata? Valóban jó nekünk, a családjainknak és a gyermekeinknek mindez? Képesek leszünk a jövőben a tükörbe nézni, amikor látjuk, hogy gyermekeink – I-ten ments – olyan utat követve nőnek fel, amelyen mi magunk nem akartunk járni?

Esetleg azt gondoljuk, hogy minden más lehetőség rosszabb, és talán az is. De a kérdés az: megpróbálhatunk-e egy kicsit több önfeláldozást (meszirusz nefes) gyakorolni, hogy gyermekeink tiszta, jó és hiteles zsidó nevelésben részesüljenek? Képesek leszünk-e a Teremtő elé állni, és őszintén és önazonosnak megmaradva válaszolni ezekre a kérdésekre?

Mikve és chinuch nélkül lehetetlen zsidónak lenni, elképzelhetetlen továbbadni a zsidóságot. Ánuszim vagyunk, ez a valóság? Talán. Az Örökkévaló tudja az igazságot, amint önnön lelkébe tekintve az ember maga is tudja. Azonban, ha itt nem lehetünk zsidók, akkor valóban fel kell állnunk, és el kell hagynunk ezt a helyet. De ha az Ég úgy rendelte, hogy itt maradjunk, és ha itt is akarunk maradni, akkor még a legjobb képességeinket felülmúlóan is tennünk kell az ügy érdekében. Több erőfeszítésre van szükség, többet kell áldoznunk, a lelkünket kell adnunk érte! Nem csupán jól hangzó frázisként, hanem a gyakorlatban is, a nemzedékek folytonossága érdekében, a zsidóság legszükségesebb tartópilléreiért, amelyek mindent jelentenek: a mikvéért, és még inkább a fiúk és lányok számára biztosított kóser és tiszta zsidó nevelésért. Mert ha az Ég úgy rendelte, hogy itt legyünk, nem azt jelenti-e ez, hogy itt is képesek lehetünk zsidónak lenni, és hogy mindent meg is kell tennünk ennek érdekében?

---

Válasz a kérdésre

Most visszatérhetünk az elején feltett kérdés megválaszolásához: Miért illeszti a Sulchán Áruch az „ennek” szót a Jom Kipur elé?

Azt mondhatjuk, hogy nem olyasvalakire vonatkozik, akinek nincs hite, I-ten ments – hiszen nem nyíltan gonosz emberről van szó. Inkább olyanról beszél, aki általánosságban hisz az Örökkévalóban, a Tórában, és Jom Kipur erejében is. Csakhogy nem hisz ebben a Jom Kipurban. Már tíz, húsz, harminc, esetleg negyven Jom Kipurt is végigböjtölt, ezért nehéz elhinnie, hogy éppen ez a konkrét Jom Kipur szükséges és hatékony a bűnbocsánatához és lelke megtisztulásához. Ezért figyelmeztet a Sulchán Áruch: ennek a Jom Kipurnak! Ne csak általánosságban higgy a Jom Kipur erejében, és ne gondolkodj úgy, hogy már mindent ismersz és számtalanszol böjtöltél, hanem ez az a Jom Kipur, amire koncentrálnod kell! Minden egyes év minden egyes Jom Kipurjának megvan a saját egyedisége és olyan haszna a lelked számára, amellyel egyetlen más Jom Kipur sem rendelkezik!

Pontosan ugyanez a gondolat vonatkozik a mi helyzetünkre is. Lehetséges, hogy hallottunk már korábban hasonló felhívásokat a budapesti jiddiskájt újjáépítésére vonatkozóan. Esetleg a múltban megpróbáltunk már cselekedni, de nem láttuk a remélt sikert. Talán ennek a szövegnek minden sora lejártnak és ismétlődőnek tűnhet számunkra, és a jól ismert gondolatot idézik fel bennünk: vajon mit is tudnánk változtatni?

De nem! Most van itt az ideje, hogy felálljunk és cselekedjünk, különösen e két alapvető kérdés tekintetében, amelyek a mikve, és ami még ennél is fontosabb, a chinuch.

Nem fogjuk megvárni, hogy egy közösség vagy egy rabbi – legyen az a helyi intézményrendszer tagja vagy betolakodó kívülálló, igazi rabbi vagy imposztor – mindent ezüsttálcán tálaljon elénk, a saját belátása szerint, és a megértésétől függően. Elég volt! Hangozzék fel az örök kiáltás: „Aki az Örökkévalóé, ide hozzám!” (2Mózes 32:26). Keljünk fel, tegyünk erőfeszítést, merítsünk bátorságot, és legyünk sikeresek! Akkor az Örökkévaló segíteni fog nekünk, ahogyan Bölcseink megígérték nekünk: Aki megtisztulni jön, az segítséget kap a Magasságosból. Különösen most, az Újévben, a megújulás idején, újítsuk meg erőinket, övezzük fel derekunkat, és a Teremtő a segítségünkre lesz!

Legyen az Ő akarata, hogy érdemesüljünk egy jó és édes évre, továbbá szent örömre (náchász d’kedusó) valamennyi utódunktól, valamint a gyors Megváltásra és üdvösségre!

---

Kérjük, forduljon hozzánk tanácsért, ötletekért és meglátásokért!